1. Skip to Menu
  2. Skip to Content
  3. Skip to Footer>

Széll Tamás nyerte a Bocuse d’Or európai döntőjét

PDF Nyomtat Email


Talán sokan nem értik, mi ez az őrület pár éve a csúcsgasztronómia körül. Talán nekem is, mint a mindennapok egészségtudatos háziasszonyának szemet szúrt, hogy több figyelem kerül a vendéglátásra, mint az átlagember gasztronómiai edukálására. De. Egy olyan esemény, mondhatni, show, mint a Bocuse d’Or (a szakácsok legrangosabb világversenye), választ ad minden kérdésre.



A METRO GASZTROAKADÉMIA meghívásának köszönhetően, mint VIP vendég vehettem részt a május 10-11. közötti Bocuse d’Or európai selejtezőjén, ahol Széll Tamás (korábban a versenyen 2013-ban 10. helyen végzett séf) is részt vett. A VIP belépő egyik szerintem legnagyobb előnye az volt, hogy a délelőtt folyamán 1-2 órát élő közelben lehettünk a versenyzők és a többi résztvevő között. Megtudhattunk kulisszatitkokat, és az is világossá vált, miért is tartják olyan fontosnak ezt a gasztronómiai showt. Itt szeretném megjegyezni, hogy hatalmas büszkeség, és libabőr fogott el a rendezvény láttán. Büszke vagyok arra, hogy kis országunk ilyen színvonalas eseményt tud megszervezni. Minden tökéletes volt, hatásvadász, de valóban tökéletes. Világszínvonal.




A Back Stage túrán a versenyzők arénái (konyhái) mögé is bejuthattunk, mint a sajtó és a bloggerek képviselői. Ott tűnt fel először, hogy a cikkekből, facebookról ismert, esetleg már élőben is látott híres hazai séfek méterenként feltűntek. Egy óvatlan pillanatban elkaptuk Segal Viktort is, aki annyit mondott csak, nagyot kellene hibázni, hogy Tamás ne jusson tovább, hiszen tökéletesek az ételei. Akkor még nem is sejtettük, hogy a nap vége aranyat tartogat számunkra. A séfek tehát sürögtek-forogtak, minden szakmai ’esetleges féltékenységet’ félretéve közösen dolgoztak a magyar csapatért.


Mint utóbb kiderült, az ő feladatuk és részvételük sokkal széleskörűbb volt, hiszen ők prezentálták a bíráknak az ételeket, majd ők tálalták a húsos ételeket is. Fura volt látni Michelin csillagos séfeket más ételét tálalni, de azonnal eszembe jutott az alázat szó, ami valóban meg van ezekben a fanatikus, szakmájuknak szenvedéllyel élő emberekben. 



Ezen a túrán azt is megtudhattuk, hogy minden csapatnak más-más anyagi forrásai voltak a felkészülésre. Nem tudom, van-e összefüggés a befektetett pénz és a végeredmény között, minden esetbe Bulgária csapata végzett tegnap utolsó helyen, és a túravezetőnk szerint az ő csapatuknak volt a legkevesebb kerete a felkészülésre is. Összesen annyi, mint a magyar csapatnak egy hétre. 


Na de mi is a sava-borsa a Bocuse d’Or-nak. Ahogyan kísérőnk mondta, ez a show arról szól, hogy bepillantást kapjunk a konyhák ajtói mögé. Magánemberként azt is mondhatnám, egy ilyen eseményen megnézhetjük, mennyi energia, kreativitás, technika, és emberi erőfeszítés van egy-egy tányér szépen komponált étel mögött. Ezek láttán egyértelművé válik, miért is fizetünk ’annyit’ egy-egy Michelin csillagos fogásért. E mögött hatalmas munka van. Szerencsénkre a séfek, a séfjeink nem rejtik hét lakattal zárt ládákba tudásukat, a megfelelő helyeken és embereknek idővel átadják tudásukat, és mindaz, amit megalkottak előbb-utóbb megjelennek majd a gasztroblogokon, végül a mindennapok emberének a konyháiban is. Nekik köszönhetjük azt is, hogy az elmúlt években kiszélesedett például a köretekre vonatkozó ismeretünk, és a mindennapok embereinek a tányérjára kerültek olyan zöldségek, mint a cékla, a pasztinák, és sorolhatnám az egyszerű zöldséglevesbe rejtett gyökérzöldségek megannyi új felhasználási módját.


Ők a gasztronómia motorjai, akik mindenki mást inspirálnak és motiválnak. Az a nap, amikor ezt élőben láthattam azt hiszem, örökké meghatározó élmény marad számomra. A hangulat, az illatok, a minden szinten megjelenő profizmus hihetetlen példaértékű. 


Apropó, hangulat. Rákérdeztem többször is arra, hogyan tudnak a versenyzők ilyen hangzavarban, már-már őrjöngésben dolgozni. Megtudtam, hogy a felkészülés alatt hatalmas hangfalakkal, tomboló zene mellett készülnek a séfek a megmérettetésre, hogy aztán a nagy napon rezzenéstelen arccal, egymás szavát sem hallva dolgozzanak 5 óra 35 percet a két versenyfogáson. Hihetetlen. Komolyan nem is értettem a higgadtságukat.


Az idei év két fő alapanyaga a rendező országra jellemző két különleges hozzávaló volt. Az egyik a gímszarvasborjú, másik a kecsege és a kaviárja volt. Ezekkel az alapanyagokkal már hónapokkal korábban gyakorolhattak a versenyzők a METRO jóvoltából. A szarvasborjú gerincet én is elkészítettem már több alkalommal, a kecsegéhez nem fűlött a fogam, de mint kiderül, ez egy igen kényes, nehezen feldolgozható hal, amivel könnyen el lehet csúszni.


Számomra az is egy érdekes kérdés volt, hogy hogyan, mi alapján pontozzák az ételeket, hogy lehet-e valóban objektív szemmel értékelni egy olyan dolgot, ami végeredménybe a szánkba kerül, és az íze a legnagyobb mérvadó. Szerencsémre a sajtó lelátónál egy séf folyamatosan mellettünk volt, így minden kérdésünkre választ kaptunk. Amúgy is, hiszen Mautner Zsófia és Jókuti András műsorvezetők folyamatosan közvetítettek mindent. 


Azt mondják, első a látvány, ha az megfog egy bírát, onnantól már az íz lehet kevésbé megkapó is. Persze hivatalosan az ízre lehet a legtöbb pontot kapni (40), majd 20-20-20-at a látványra, regionalitásra, a háttérmunkára és vele együtt a konyha tisztaságára.


Csodálatos tányérokat, és kompozíciókat láthattunk, bár engem meglepett egy-két ország tányérja a látványos agancsokkal, a fura, néha értelmezhetetlen erdei motívumokkal. Széll Tamás tányérján egy, ha jól láttam, ízléses tölgyfalevél szimbolizálta az erdőt a húsos tányéron annyira művészi módon, hogy már-már zavarba ejtő volt.Széll Tamás és csapata így elsőként jutott tovább a 2017-es lyoni döntőre. Hajrá magyarok!


Köszönöm a METRO-nak, hogy részese lehettem ennek az élménynek. 












Széll Tamás nyerte a Bocuse d’Or európai döntőjét
Talán sokan nem értik, mi ez az őrület pár éve a csúcsgasztronómia körül. Talán nekem is, mint a mindennapok egészségtudatos háziasszonyának szemet szúrt, hogy több figyelem kerül a vendéglátásra, mint az átlagember gasztronómiai edukálására. De. Egy olyan esemény, mondhatni, show, mint a Bocuse d’Or (a szakácsok legrangosabb világversenye), választ ad minden kérdésre.

A METRO GASZTROAKADÉMIA meghívásának köszönhetően, mint VIP vendég vehettem részt a május 10-11. közötti Bocuse d’Or európai selejtezőjén, ahol Széll Tamás (korábban a versenyen 2013-ban 10. helyen végzett séf) is részt vett. A VIP belépő egyik szerintem legnagyobb előnye az volt, hogy a délelőtt folyamán 1-2 órát élő közelben lehettünk a versenyzők és a többi résztvevő között. Megtudhattunk kulisszatitkokat, és az is világossá vált, miért is tartják olyan fontosnak ezt a gasztronómiai showt. Itt szeretném megjegyezni, hogy hatalmas büszkeség, és libabőr fogott el a rendezvény láttán. Büszke vagyok arra, hogy kis országunk ilyen színvonalas eseményt tud megszervezni. Minden tökéletes volt, hatásvadász, de valóban tökéletes. Világszínvonal.

A Back Stage túrán a versenyzők arénái (konyhái) mögé is bejuthattunk, mint a sajtó és a bloggerek képviselői. Ott tűnt fel először, hogy a cikkekből, facebookról ismert, esetleg már élőben is látott híres hazai séfek méterenként feltűntek. Egy óvatlan pillanatban elkaptuk Segal Viktort is, aki annyit mondott csak, nagyot kellene hibázni, hogy Tamás ne jusson tovább, hiszen tökéletesek az ételei. Akkor még nem is sejtettük, hogy a nap vége aranyat tartogat számunkra. A séfek tehát sürögtek-forogtak, minden szakmai ’esetleges féltékenységet’ félretéve közösen dolgoztak a magyar csapatért. Mint utóbb kiderült, az ő feladatuk és részvételük sokkal széleskörűbb volt, hiszen ők prezentálták a bíráknak az ételeket, majd ők tálalták a húsos ételeket is. Fura volt látni Michenlin csillagos séfeket más ételét tálalni, de azonnal eszembe jutott az alázat szó, ami valóban meg van ezekben a fanatikus, szakmájuknak szenvedéllyel élő emberekben. 

Ezen a túrán azt is megtudhattuk, hogy minden csapatnak más-más anyagi forrásai voltak a felkészülésre. Nem tudom, van-e összefüggés a befektetett pénz és a végeredmény között, minden esetbe Bulgária csapata végzett tegnap utolsó helyen, és a túravezetőnk szerint az ő csapatuknak volt a legkevesebb kerete a felkészülésre is. Összesen annyi, mint a magyar csapatnak egy hétre. 

Na de mi is a sava-borsa a Bocuse d’Or-nak. Ahogyan kísérőnk mondta, ez a show arról szól, hogy bepillantást kapjunk a konyhák ajtói mögé. Magánemberként azt is mondhatnám, egy ilyen eseményen megnézhetjük, mennyi energia, kreativitás, technika, és emberi erőfeszítés van egy-egy tányér szépen komponált étel mögött. Ezek láttán egyértelművé válik, miért is fizetünk ’annyit’ egy-egy Michelin csillagos fogásért. E mögött hatalmas munka van. Szerencsénkre a séfek, a séfjeink nem rejtik hét lakattal zárt ládákba tudásukat, a megfelelő helyeken és embereknek idővel átadják tudásukat, és mindaz, amit megalkottak előbb-utóbb megjelennek majd a gasztroblogokon, végül a mindennapok emberének a konyháiban is.

Ők a gasztronómia motorjai, akik mindenki mást inspirálnak és motiválnak. 
Az a nap, amikor ezt élőben láthattam azt hiszem, örökké meghatározó élmény marad számomra. A hangulat, az illatok, a minden szinten megjelenő profizmus hihetetlen példaértékű. 

Apropó, hangulat. Rákérdeztem többször is arra, hogyan tudnak a versenyzők ilyen hangzavarban, már-már őrjöngésben dolgozni. Megtudtam, hogy a felkészülés alatt hatalmas hangfalakkal, tomboló zene mellett készülnek a séfek a megmérettetésre, hogy aztán a nagy napon rezzenéstelen arccal, egymás szavát sem hallva dolgozzanak 5 óra 35 percet a két versenyfogáson. Hihetetlen. Komolyan nem is értettem a higgadtságukat.

Az idei év két fő alapanyaga a rendező országra jellemző két különleges hozzávaló volt. Az egyik a gímszarvasborjú, másik a kecsege és a kaviárja volt. Ezekkel az alapanyagokkal már hónapokkal korábban gyakorolhattak a versenyzők a METRO jóvoltából. A szarvasborjú gerincet én is elkészítettem már több alkalommal, a kecsegéhez nem fűlött a fogam, de mint kiderül, ez egy igen kényes, nehezen feldolgozható dunai hal, amivel könnyen el lehet csúszni.

Számomra az is egy érdekes kérdés volt, hogy hogyan, mi alapján pontozzák az ételeket, hogy lehet-e valóban objektív szemmel értékelni egy olyan dolgot, ami végeredménybe a szánkba kerül, és az íze a legnagyobb mérvadó. Szerencsémre a sajtó lelátónál egy séf folyamatosan mellettünk volt, így minden kérdésünkre választ kaptunk. Amúgy is, hiszen Mautner Zsófia és Jókuti András műsorvezetők folyamatosan közvetítettek mindent. 
Azt mondják, első a látvány, ha az megfog egy bírát, onnantól már az íz lehet kevésbé megkapó is. Persze hivatalosan az ízre lehet a legtöbb pontot kapni (40), majd 20-20-20-at a látványra, regionalitásra, a háttérmunkára és vele együtt a konyha tisztaságára.

Csodálatos tányérokat, és kompozíciókat láthattunk, bár engem meglepett egy-két ország tányérja a látványos agancsokkal, a fura, néha értelmezhetetlen erdei motívumokkal. Széll Tamás tányérján egy, ha jól láttam, ízléses tölgyfalevél szimbolizálta az erdőt a húsos tányéron annyira művészi módon, hogy már-már zavarba ejtő volt.Széll Tamás és csapata így elsőként jutott tovább a 2017-es lyoni döntőre. Hajrá magyarok!

Köszönöm a METRO-nak, hogy részese lehettem ennek az élménynek. 



Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

RECEPTEK

Add a Startlaphoz

HÍRLEVÉL